3. fejezet

Mire oda értem Jessiék-hez, teljesen elveszettnek éreztem magam. Hogy értette Alex azt, hogy majd ha megtudok róla valamit akkor mondjam el neki is? Mi folyik itt? Semmit nem értek és ez nagyon zavar. Első gondolatom az volt, hogy biztos nem ismeri a családját. De ha így lenne, akkor hogyan találta volna meg Mr. Robinsont? Mert ha így van akkor ők ketten nem is rokonok, csak ismerősök. Azonban ezt a gondolatot azonnal  is vetettem, mert Mr. Robinson azt mondta nekem, hogy Alex az unokaöcse, és róla tudom, hogy soha nem hazudna. Második gondolatom még nem volt mert nem volt valami hosszú az út a mi házunk és Jessie-ék háza között. Kocsival. Gyalog egy kissé hosszadalmas séta.
Mikor kiszálltam a kocsiból, már előre féltem, hogy mit fogok találni benn, de legnagyobb meglepetésemre, minden rendben volt, mikor beléptem a házba. Jessie-t és James-t a hátsó kertben találtam meg. Jessie napozott, James meg valamilyen képregényt olvasgatott.

- Szia Lisa! - köszönt Jessie integetve.

- Szia. Hol a vidámpark? - kérdeztem homlok ráncolva.

- Le kellett bontanunk, mert az egyik szomszéd kihívta a zsarukat, azok meg lebontatták velünk. - magyarázta lelkesen James.

- Értem. Jessie beszélhetnénk négyszemközt?

- Persze. James... - kezdte volna, de mire mondhatott volna valamit James berohant a házba.

Leültem mellé a nyugágyra, és elmeséltem neki mindent Alexről.

- Szóval furdal a kíváncsiság csajszi? - kérdezte, mikor befejeztem.

Bólintottam.
- És ki akarsz róla deríteni mindent. - nem kérdés volt, csak egy egyszerű megállapítás.
Ismét bolíntottam.
- Hogy akarod elkezdeni? - kérdezte.
- Nem tudom, épp ezért kéne a segítséged. - vontam vállat.
- Hát ezen még gondolkoznom kell, de amint eszembe jut valami szólok.
Még vagy két órán keresztül beszélgettünk, amikor eszembe jutott, hogy Adam-nek kell pattogatott kukorica, és ha nem indulok el most, mire oda érek bezár a bolt. Elköszöntem Jessie-től, és James-től, és elmentem bevásárolni. Mikor a házunk elé értem megláttam ott egy pink autót amin fehér virágok voltak.
- Csak ezt ne! - sóhajtottam, és kiszálltam az autóból.
Reményem - ami eddig is kevés volt -, elszállt, mikor beléptem a házba és meghallottam egy fülsiketítően hangos visongást. Mikor beléptem a konyhába, megláttam a hang forrását. Rachel. 
Rachel Silas volt a legnagyobb ellenségem a suliban, sőt még oviban is. Nem tudom mit vétettem ellene, de a megismerkedésünk elejétől bunkó velem, és mindenhol ahol tud keresztbe tesz nekem. Ezek mellett szerelmes a bátyámba, és bár a bátyám vagy ezerszer megmondta neki, hogy nem akar tőle semmit, ő még mindig kitartó. Ha nem lenne az ellenségem, még talán értékelném is ezt a kitartást.
- Te mit keresel itt? - kérdezte ellenségesen, miközben lenezően végig mért.
- Itt lakok. - válaszoltam flegmán és oda mentem a bátyámhoz, aki épp pakolt valamit szorgalmasan.
- Tessék a pattogatott kukorica. Ha lehet ezt ne edd meg fél nap alatt.
Mikor csak bólintott, és nem szolt egy szót se kezdtem sejteni, hogy van valami baja. De jobbnak láttam, most nem rákérdezni.
- Most jön egy jogos kérdés, kedves Rachel. Te mit keresel itt? - fordultam a szőkeséghez.
- Ahhoz neked semmi közöd. - húzta ki magát.
- Az lehet, viszont ez itt az én házam is, és nemcsak a bátyámé, úgyhogy vagy elmondod, hogy mit akarsz, vagy elhúzol innen jó messze.
- Én hívtam át. - szólt hirtelen közben Adam.
- Te? Minek? - fordultam felé kíváncsian és egy kissé sértődötten is.
- Magánügy. - mondta szűkszavúan, de a szemébe nézve láttam, hogy most jobb ha elmegyek.
- Megyek, de egy valamit jegyezz meg Rachel. Ha bármi baja is lesz a bátyámnak, akár lelkileg, akár fizikailag én kicsinállak. - vetettem egy szúrós pillantást a párosra és már kinn is voltam a kertben.
Leültem a hinta ágyra, és egy furcsa előérzet kezdett beleivódni a csontjaimban. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet ez, de ez nem maradt olyan sokáig így. Ránéztem a házra, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit akar a bátyám Rachel-től. Sose hívta át. Mindig a lány jött magától. Ismét beindult agyamnak az a része, amely a kíváncsiságomért felel, de erőt vettem magamon, mikor eszembe jutott Adam tekintete. Láttam benne a félelmet, a kétségbeesést, és a bizonyítási vágyat. Kifogom deríteni, hogy mi van vele, de nem most.
- Szia.
Úgy ugrottam fel, mintha tüskébe ültem, és megkerestem azt, aki köszönt. Mikor megláttam Alex-et, mérges képet vágtam.
- Megörültél? - fakadtam ki. - Megijesztettél. Nem tudsz hangosabban menni?
- Nem. - mondta és láttam rajta, hogy alig tud elfojtani egy mosolyt.
- Nem volt vicces! - mondtam durcizva és leültem.
- De az volt. Leülhetek? - kérdezte most már mosolyogva.
- Nem. - vágtam rá szinte azonnal.
- Gyerekes vagy. - mondta miközben leült.
- Mit akarsz? - kérdeztem ellenségesen.
- Semmit. Tényleg! - tette hozzá, mikor szúrósan néztem rá. - Csak láttam, hogy itt egyedül üldögélsz, és gondoltam ide jövök.
- Most már tényleg kéne csinálni egy kerítést. - morogtam.
Pár percig csendben üldögéltünk, mikor újra megszólalt.
- Ki volt az a csaj, aki azzal a pink kocsival jött?
- Tudtam, hogy akarsz valamit! - kiáltottam diadalmasan.
- Nem akarok semmit, csak beszélgetni, és mivel te nem szólsz egy szót se, ezért gondoltam kérdezek valamit. - mondta, de már nem mosolygott.
Pár perc hallgatás után én szólaltam meg először:
- Rachel-nek hívják, és egy kiállhatatlan, undok, kétszínű ribanc.
- Szóval nem bírod. - mondta mosolyogva.
- Honnan jöttél rá? - undokoskodtam.
Nem válaszolt, nem kapta fel a vizet, nem csinált semmit, csak mosolygott, bennem meg nőtt az idegesség. Általában ha az ember beszól valakinek, az várja a vissza vágást, de nem jött! Épp készültem mondani valami epés megjegyzést, amikor a szomszéd ház ajtaján Mr. Robinson dugta ki a fejét.
- Alex!
- Úgy látszik mennem kell! - állt fel a szólított. - Szia Lisa.
- Szia!
Miközben néztem távolodó alakját rájöttem, hogy milyen előérzet szállta meg a testem.
Változás.
Nagy változás.

2. fejezet

Ez most egy kicsit rövidebb lett, de remélem tetszeni fog. Köszönöm az előző fejezethez a komikat és a pipákat. Remélem ennél is elmondjátok a véleményeteket. 

Üdv.: Karool.

Mikor beértem a szobámba, levágódtam az ágyra, és azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Túl kíváncsi természetem miatt kiakartam deríteni mindent Alex-ről, és tudtam, hogy előbb-utóbb ráveszem magam, úgyhogy felesleges halogatni. Csak az a kérdés, hogy hogyan derítsek ki bármit is. Hogy fogjak neki? Nekem a kezdés mindig a legnehezebb. Ha már elindultam, onnan már simán megyek a saját lábamon. Végül úgy döntöttem, hogy felhívom Jessica-t, a legjobb barátnőmet..
- Szia Lisaaaa! - visított bele a telefonba.
- Szia. - mondtam, és hallgatóztam.
A telefonból olyan hangok hallatszottak, mintha Jessie egy vidámparkban lenne.
- Hol vagy? - kérdeztem, mikor nem mondott semmit, csak visítani kezdett.
- Itthon. - mondta, és kihallottam a hangjából a vigyort.
- És mit csinálsz, ha szabad tudnom? - kérdeztem nevetve.
- James-szel csináltunk egy mini vidámparkot az udvarra. - visította.
James a nyolc éves kisöccse volt, és valószínűleg a szülei elkövették azt a végzetes hibát, hogy egyedül hagyták őket. Mind a ketten hiperaktívak. Még az orvos is megmondta, sőt még papírjuk is van róla. Úgy vélik James majd kinövi, de ezt állították Jessie-ről is. És hát nem lett igazuk.
- Nem akarsz átjönni egy kicsit? - kérdezte Jessie.
Gondolkoztam, végül úgy döntöttem, hogy ezt személyesen kéne megbeszélni vele.
- Megyek!
- Oksa! - tekerte fel a hangerőt a maximumra, majd kinyomta a telefont.
Vigyorogva öltöztem át, és mentem le a földszintre. Adam-et a nappaliban találtam meg. Épp tévét nézett, és pattogatott kukoricával tömte magát.
- Elmegyek Jessie-hez, és elviszem a kocsidat! - jelentettem ki.
- Mié' az enyémet? - kérdezett vissza tele szájjal.
- Mert az enyém szervizben van, és nincs itthon másik kocsi. Szóval hol vannak a kulcsok?
- A konyha asztalon. - adta meg magát.
- Köszi. - mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.

Mikor kiértem a konyhába, gyorsan fel kaptam a kulcsot és már futottam is Adam kocsijához. Mielőtt beültem volna, éreztem, hogy figyelnek, ezért körülnéztem. Nem kis meglepetésemre Alex-et találtam meg a szememmel. Nem fordította el a tekintetét, mikor észrevette, hogy nézem, csak kitartóan bámult tovább. Mikor már kezdtem kényelmetlenül érezni magam, beszálltam az autóba, és vissza néztem rá. Épp indítani akartam a motort, mikor meghallottam Adam hangját az ajtóból.
- Lisa!
Elvettem a kezem a slusszkulcsról, és kihajoltam az ablakon.
- Igen?
- Haza fele ugorj be a boltba. Elfogyott a pattogatott kukorica.
- Tegnap vettem öt zacskóval! - méltatlankodtam.
- Most vegyél többet! - utasított, majd körülnézett és észrevette Alex-et.
Láttam az arcán a felismerést, mikor rájött, hogy róla beszéltem. Összevonta a szemöldökét, és úgy méregette új szomszédunkat. Magamba azon imádkoztam, hogy ne menjen oda hozzá, de hiába. Elindult felé, én meg gyorsan kiugrottam a kocsiból.
- Adam! - kiáltottam utána, de nem állt meg.
Remélem nem akarja eljátszani a védelmező báty szerepét. Fellélegeztem, mikor láttam, hogy szépen bemutatkozik, és legnagyobb meglepetésemre Alex is ezt teszi. Elkezdtek beszélgetni, és mikor halványan meghallottam a nevem elindultam feléjük. Alex vett előbb észre, mert Adam háttal állt nekem. Mikor megálltam a bátyám mellett végigmért, csak most elmaradt az a jól ismert haragos nézés, helyette rám mosolygott, nekem meg elállt a lélegzetem. Ettől a mosolytól éveket fiatalodott, és elfedte meggyötört arckifejezését. Így még jobban nézett ki.
- Szia Alex vagyok! - nyújtotta a kezét.
Nem fogadtam el, helyette a szemébe néztem.
- Őszintén válaszolj nekem Alex! Van neked egy gonosz ikertestvéred, vagy te változtál meg kemény fél óra alatt?
Adam elmosolyodott, Alex meg kissé szét nyitott szájjal bámult rám. Ja, hogy nem mondtam volna? Eléggé szókimondó vagyok. Régebben rájöttem, hogyha ezt tovább folytatom nem lesz egyetlen barátom se, ezért azóta próbálom vissza fogni magam. Több-kevesebb sikerrel.
- Nézd - találta meg a hangját Alex. - sajnálom, hogyha megbántottalak, nem tudom miért viselkedtem úgy.
Láttam a szemében hogy tudja, csak nem akarja az orromra kötni, és ez valamiért még jobban kíváncsibbá tett.
- Azt gondoltam kezdhetnénk előröl.
- Nem hiszem! Hallottál már az első benyomásról? Az az, amit nehezen lehet megváltoztatni. És rólad az első benyomásom az, hogy nem vagy valami kedves.
- Sajnálom. Mostanában nincs valami jó kedvem, és az életem se alakul valami jól.
Ha így folytatja, kíváncsiságom mérője az egekben lesz. Éreztem, hogy valami titkol, és én minden áron tudni akartam, hogy mi az, és azt úgy nehéz lesz kiderítenem, ha rosszban vagyok vele. Épp mondani akartam valamit, mikor kinyílt Alex mögött az ajtó, és Mr. Robinson dugta ki a fejét rajta.
- Lisa már megint miben sántikálsz? - kérdezte vádlón.
Hogy képes bele látni a fejembe? Sose tudtam, és azt hiszem ez örök rejtély marad.
- Semmibe! - hazudtam feltartott kézzel. - Honnan veszi, hogy sántikálok valamiban?
- Látom a szemedben.
Adam és Alex rögtön a szememet kezdték vizsgálni, de én gyorsan eltakartam.
- Ne adjon nekik tippeket, mert a végén még mindent tudni fognak rólam.
- Én így is tudok mindent rólad! - hallottam Adam hangját.
- Én meg kíváncsi vagyok rád! - hallottam Alex hangját túl közelről.
Elkaptam a kezem a szemem elől, és szembe találtam vele magam. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, amitől rögtön zavarba jöttem, és olyan piros lettem mint a paradicsom. Mikor észre vette arcom árulkodó jeleit elmosolyodott, és hátrált egy lépést.
- Olvastál ki a szemeiből valamit? - kérdezte Adam Alex-et.
Úgy látszik ő semmit nem vett észre az egészből.
- Igen. - válaszolt, én meg feszülten vártam a folytatást. - Meglepődött és zavarba jött.
- Nem igaz. - mondtam szinte azonnal, és bár tudtam, hogy gyerekesen viselkedek keresztbe tettem a kezem a mellkasomon, és mérgesen meredtem Alex-ra. - Még nem ismersz engem Alex! Tudom, hogy titkolsz valamit, és én kifogom deríteni, hogy mit. Ha nem hiszed el, kérdezd meg a nagybátyádat. Ő már tudja milyen vagyok, amikor nyomozó üzemmódba kapcsolok.
Alex arcáról megjelent egy lezser mosoly. Úgy látszik nem igazán hatotta meg a dolog.
- Sok sikert hozzá!
- Köszönöm nem lesz rá szükségem. - mondtam, és hátrafordultam, viszont mielőtt indulhattam volna még meghallottam Alex hangját.
- Egy valamit kérek tőled Lisa! Ha megtudsz rólam valamit, áruld el nekem is, mert kíváncsi vagyok rá!

1. fejezet

Kíváncsian néztem ki az ablakomon, a mellettünk lévő házra, ahol Mr. Robinson lakott. Mindig is kedveltem az öreget. Én voltam az egyetlen olyan ember, aki nem gondolt róla rosszakat. A gyerekek féltek tőle, a felnőttek is, de ők túl „felnőttek” voltak ahhoz, hogy ezt bevallják, ezért csak szimplán utálták. Érthetetlen okok miatt. Mikor kicsi voltam sok időt töltöttem azzal, hogy csak úgy bámultam (minden különösebb ok nélkül), és mikor észrevette rám kiabált, hogy menjek haza, de én csak álltam ott, és bámultam tovább. Volt benne valami fura szomorúság, ami beleivódott a csontjaiba és nem hagyta nyugodni. Egy idő után abba hagyta a kiabálást, és én meg beszélgetni kezdtem vele. vagyis csak beszélgettem volna, ha válaszolt volna, de mivel nem tette, és csak mondtam a magamét. Elmeséltem neki, hogy mit csináltam aznap, mit álmodtam, és mindent, ami eszembe jutott. Egyszer megkérdezte, hogy miért nem hagyom békén, mire én azt válaszoltam, hogy érzem a fájdalmát, mire ő kiabálni kezdett velem, és haza zavart. Aznap tényleg haza mentem, de másnap ismét ott álltam előtte. Nem tudott elzavarni, én meg büszke voltam magamra, főleg akkor, amikor ő is beszélni kezdett nekem. Mesélt a múltjáról, a családjáról és kitalált történeteket is. De azt sose mondta, hogy van egy unokaöccse!

Pár napja jelent meg. Ugyanott ültem, ahol most, és bámultam ki az ablakon, mikor megjelent. Egy táska volt a hátán, és magabiztosan ment a ház felé. Mikor oda ért bekopogott, és amíg várt, körülnézett. Mikor tekintette a házunkra siklott és meglátott, összevonta a szemöldökét. A tekintete az enyémbe fúródott, nekem meg elakadt a lélegzetem. Az egész lényéből sugárzott a harag. Mikor már úgy éreztem nem bírtam tovább elviselni a tekintetét, kinyílt az ajtó, és a srác elkapta a fejét. Mr. Robinson láthatólag meglepetnek tűnt, és hevesen magyarázni kezdett, mire a srác mutogatni kezdett, és feltételeztem, hogy ő is beszél, ugyanis nem láttam, mert háttal volt nekem. Mikor Mr. Robinson bólintott, a srác visszanézett az ablakba, majd bement a házba. A szomszédom is észrevette ezt a mozdulatot, ezért ő is rám nézett és megrázta a fejét. Tudtam mit akar. Aznap nem mehettem át hozzá, és nem is mentem. Úgy döntöttem várok két napot, és ma telt le ez a két nap.

Mikor meggyőződtem róla, hogy Mr. Robinson otthon van, kisiettem a szobámból, le a lépcsőn a konyhába. Mikor beléptem megláttam a bátyámat, amint azt a sütit eszi, amit ma reggel sütöttem. Imádok sütni, és mások állítása szerint van hozzá tehetségem.

-          Hé! – szóltam rá hangosan, mire eldobta a sütit, és gyorsan felém fordult. Az arca tiszta morzsa volt.

-          Szia húgi! Hogy vagy? – kérdezte pókerarccal, úgy mintha nem csinált volna semmi rosszat.

-          Ne edd meg a sütit Adam! Azt Mr. Robinson-nak sütöttem.

-          Milyen sütit?

-          Azt, aminek a maradéka a szádon van.

Adam gyorsan felkapta a legközelebb lévő konyharuhát, és megtörölte a száját.

-          Miért csak Mr. Robinson-nak csinálsz mindig sütit? Egyáltalán hogy tudod elviselni?

-          -Nem olyan rossz, mint ahogy állítják, és azért, mert ő legalább meg szokta köszönni. Te csak megeszed, aztán még neked áll feljebb, hogy elfogyott.

-          - Ez nem igaz! – ellenkezett.

-          - Dehogy nem!

Oda léptem a szekrényhez, kivettem egy tányért, és megraktam sütivel. A maradékot Adam elé toltam, aki mohón vetette rá magát, mire felnevettem.

-          - Hagyj anyáéknak is! – mondtam, bár tudtam, hogy esélytelen, hogy ebből a sütiből valaha is fognak enni a szüleim.

Köszönés nélkül mentem ki a házból. Mikor megálltam az ajtónk előtt, kihúztam magam, és úgy indultam Mr. Robinson háza felé. Mikor odaértem, megnyomtam a csengőt és vártam. Pár hosszúnak tűnő pillanattal később kinyílt az ajtó, és Mr. Robinson állt előttem.

-          - Hoztam sütit! – mondtam köszönés helyett, és a kezébe nyomtam a tányért.

-          - Köszönöm Lisa, de most nem igazán alkalmas. – mondta, de nem foglalkoztam vele, hanem befurakodtam mellette a házba.

A ház nem úgy nézett ki, mint egy egyedül élő idős férfi háza. Kimondottan nőis volt. Egyszer Mr. Robinson elmesélte, hogy mióta a felesége meg halt, nem rendezte át a házat, és szépen rendben is tartotta. Beléptem a nappaliba, és leültem a kanapéra.

-          - Lisa, mint már mondtam, nem alkalmas az időpont. – mondtam, mikor utolért.

-          - Nem baj. – vontam meg a vállam. – El vagyok itt egyedül.

Miközben beszéltem körülnéztem, és próbáltam nem úgy tűnni, mint akik keres valamit. Vagy valakit. Nem mintha ezért jöttem volna át! Meg se fordult a fejembe!

-          - Nincs itt. – mondta Mr. Robinson, mire én próbáltam értetlenül rá nézni.

-          - Ki?

-          - Alex.

Szóval Alex a neve! Ezt meg kell jegyeznem. Sose voltam jóban a nevekkel. Ilyen téren az agyam szelektív volt. Ami nem fontos, és nem akarom minden áron megjegyezni, azt kidobja.

-          - Az ki? – kérdeztem ártatlan tekintettel.

-          - Ugyan már! – ült le velem szemben. – Nem vagyok hülye! Tizenkilenc éves tini lány vagy, akiben rendesen dolgoznak a hormonok. Megjelenik a szomszédban egy veled egyidős fiú, és te rögtön érdeklődsz felőle. Le tudtam vonni a következtetést.

-          - Egy: én nem érdeklődtem felőle, hanem maga kezdett beszélni róla. Kettő: maga nem tini és mégis látványosan érdeklődik Mrs. Henkils után. Úgyhogy ne vonjon le semmi féle következtetést, mert akkor én is meg teszem. – mosolyogtam.

Mr. Robinson láthatólag zavarba jött. Kerek arca kipirosodott, és dadogott valamit, ami arról szólt, hogy nem igaz. Pedig az volt. Jó párszor már rajta kaptam, hogy Mrs. Henkils-et nézegeti, aki egyébként özvegy, mert a férje két éve meghalt rákban.

-          - Most pedig beszéljünk valami másról. – ajánlottam. – Mondjuk Alex-ről. Ki ő magának?

-          - Tudtam! – mondta szúrós tekintettel. – Azt ajánlom Lisa, hogy tartsd távol tőle magad.

-          - Miért? – kérdeztem kíváncsian.

-          - Csak tartsd távol magad, és minden rendben lesz. Ezért kérlek, most menj haza Lisa, és mostanában ne nagyon gyere át.

-          - Ő az unokaöccse?

-          - Igen.

-          - Honnan jött?

-          - Nem mondok többet Lisa! Ne is próbálkozz! – mondta és hallgatásba burkolózott.

Mikor beláttam, hogy nem tudok meg többet Alex-ről, felálltam, és az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt kinyitottam volna, még visszanéztem.

-          - Kiskoromban se tudott távol tartani, és most se fog tudni.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem, de mielőtt becsuktam volna, még hallottam, hogy valami olyasmit motyog, hogy „túl erős akarat”, mire felnevettem, de azonnal abba hagytam a nevetést, amint szembe találtam magam Alex-szal. Most is azzal a haragos tekintettel méregetet, mint két nappal ezelőtt. Nem törődtem vele csak rámosolyogtam.

-          - Szia! Lisa vagyok. – nyújtottam a kezem.

Ránézett a kinyújtott jobbomra, majd vissza az arcomba. Mikor rá jöttem, hogy nem fog velem kezet fogni, leejtettem. Most meg tudtam vizsgálni közelebbről is. Sötétbarna haja volt, szinte már fekete, a szeme olyan zöld, mint a smaragd. Arca hosszúkás volt, és látszott rajta, hogy sok mindenen át ment. Kimondottan jóképű volt. Ő is végig mért, és mikor visszanézett a szemembe, hirtelen haragos lett a tekintet.

-          - Akkor én most megyek. – mondtam csevegő hangon, és próbáltam nem tudomást venni a tekintetéről.

Mikor elmentem mellette megcsapott az eső, és a frissen nyírt fű keverékének az illata, mire egy pillanatra megtántorogtam, de gyorsan észbe kaptam és mentem tovább, és reménykedtem, hogy nem látta mag. Mikor elértem az ajtót, visszanéztem, és láttam, hogy engem bámul. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és bementem a házba. Adam még mindig a konyhában volt, és éppen pusztította a szendvicset, amit csinált. Szó nélkül leültem mellé, és elvettem előle a másik szendvicset.

-          - Hé! – méltatlankodott.

-          Nem foglalkoztam vele, hanem bele haraptam.

-          - Lehet valakire úgy haragudni, hogy nem ismered?

-          - Kire haragszol?

-          - Rám haragszanak. – mondtam, aztán még egyet haraptam a szendvicsbe.

-          - Rád? – kérdezte hitetlenkedést színlelve. – Ki az?

-          - Alex.

-          - Az ki?

-          .- Mr. Robinson unokaöccse.

-          - Van unokaöccse?

-          - Aha. Kész rejtély az öreg. Szerinted mit csináltam?

-          - Fogalmam sincs. Azt se tudom, hogy képes valaki rád haragudni. Főleg akkor, ha elveszed a kajáját. – forgatta a szemét, miközben a hangja csöpögött a gúnytól.

-          - Ne legyél már ilyen irigy! Kaptál sütit, amit látom már meg is ettél. – néztem az üres sütis tálra. – Nem mondtam, hogy hagyjál anyáéknak is?

-          - Ugyan már! – legyintett. – Szerintem ma se jönnek haza.

Anyáék egy sikeres ügyvédeket foglalkoztató céget vezetnek a közelebbi városban, és szinte a munkájuknak élnek. Keveset járnak haza, de amikor itthon vannak, csak veszekednek velünk, megy újabb és újabb szabályokat hoznak, amiket persze mindig megszegünk, hiszen úgy se tudják ellenőrizni. Még a nyár végén szépen összevesztem velük, mert nem akarok ügyvéd lenni. Én cukrász szeretnék lenni. Mikor ezt elmondtam nekik, kiabáltak velem egy sort és kiselőadást tartottak, arról, hogy a cukrászatból nem lehet megélni. Mikor nem engedtem nekik, elvették a gépem, a telefonom, és a tévémet. Épp átadtam nekik mindent, mikor Adam megszólalt.

-          - Használhatod az enyémet!

Én megköszöntem neki, a szüleim pedig vele is kiabálni kezdtek, és így ment ez egy ideig. Másnap reggel, mikor lementem a konyhába ott találtam a cuccaimat az asztalon, egy cetlivel, amin ez állt:

„Visszakapsz mindent, de még beszélünk!
Anya és Apa”

Azóta se beszéltünk.

-          - Jól vagy? – rángatott vissza Adam a jelenbe.

-          - Igen csak elgondolkoztam. Most inkább felmegyek.

Felálltam, és gyorsan felsprinteltem a szobámba.