6. fejezet

Mielőtt Alex elérte volna az ajtót, vissza fordult.
- Mellesleg azért jöttem, hogy megmondjam, hogy finom volt a süti amit hoztál. - mosolygott halványan, majd kiment.
- Mi volt ez az egész? - fordultam Jessie-hez.
A kérdezett fájdalmasan elmosolyodott, majd figyelmen kívül hagyta a kérdést. Megfogta a kezem, és szó nélkül felhúzott a szobámba, ezzel egyedül hagytuk Adam-et, akiről (egyáltalán nem szégyellem, de) elfelejtkeztem. Nem ellenkeztem, mert abban reménykedtem, hogy majd elmondja mi volt ez a színjáték. Helyette azonban oda állt a szekrényem elé és ruhákat kezdett válogatni. Először nem értettem miért csinálja, de aztán rájöttem, hogy még mindig pizsibe és háló köntösbe vagyok.
- Most már elmondod mi ez az egész? - kérdeztem mikor oda adta a kiválasztott ruhákat.
- Öltözz fel. - mondta, majd kiment a szobámból.
Mi a fene van itt? - akadtam ki magamba. Miért nem mond semmit Jessie? Gyorsan felöltözzem abban reménykedve, hogy így hamarabb információhoz jutok. Le siettem a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Ott találtam Adamet és Jessie-t amint farkasszemet néztek egymással.
- Nem csinálhatod ezt! Nem mondhatsz neki semmit! Köt a titoktartás! - kiabálta Adam magából kikelve.
- Én nem is fogok neki mondani semmit! - válaszolt halkan Jessie.
Ő már észre vette, hogy ott állok az ajtóban, de a bátyám még nem, mert háttal állt nekem.
- Én meg aztán végképp nem mondok neki semmit! Meg egyeztünk, hogy véget vetünk ennek a badarságnak örökre!
- Nem is kell neki mondanod semmit! Már félig megtetted. - nézett egyenesen rám a barátnőm.
Adam is megfordult, és félelemmel nézett a szemembe.
- Mi ez az egész? - kérdeztem kétségbe esve.
- Gyere szívem. - nyújtotta felém a kezét Jessie. - Elviszlek valahova, ahol választ kaphatsz a kérdéseidre.
Mikor elindultam felé, Adam elém állt.
- Nem mész sehova! - emelte rám a tekintetét határozottan.
- De megyek! - mondtam a szemébe nézve. - Nem tudom mi ez az egész, de ha te nem mondasz semmit, akkor majd én kiderítem. Ne próbálj megállítani! Még mindig haragszok rád amiatt a liba miatt.
Félre löktem és oda mentem Jessie-hez.
- Tönkre fogod tenni az életét! - nézett Adam a barátnőmre.
- Azt a szüleid már tizenkilenc éve elintézték. - mondta fagyos hangon Jessie, majd kivezetett a házból.
Oda mentünk Adam autójához (az enyém még mindig szervizben van), és beültünk. Én ültem az anyós ülésre, Jessie a kormányhoz.
- Hova megyünk? - kérdeztem, és reménykedve vártam a választ, de nem jött, csak elindította a kocsit.
Míg fél óra múlva oda nem értünk egy erdőhöz, Jessie nem szolt egy szót se. Akkor aztán megállította a kocsit és szó nélkül kiszállt, és elindult az erdő felé. Most mi van? Menjek utána? Miért habozok? Hiszen megbízok Jessieben? Miért állok még mindig itt? Gyorsan utána mentem.
- Hova megyünk? - hallgatott. - Mondj már valamit, mert nem megyek tovább.
- Már mondtam. Elviszlek ahhoz az emberhez, aki választ adhat a kérdéseidre. - válaszolt végre.
- Miért te nem mondhatsz semmit?
- Nem.
- Akkor az, akihez viszel, miért válaszolhat nekem?
- Mert ő tiltotta meg, hogy válaszoljak.
- Azért a nevét megmondhatod nem?
- Annabella.
Egy nő. Lelki szemeim előtt megjelent egy száz éves vény banya képe.
Húsz perc gyaloglás után oda értünk egy kis faházhoz. A ház nem egy napsütötte, vadvirágos réten volt, mint a filmekben, vagy a könyvekben. Úgy nézett ki, mint amit úgy zsúfoltak be az erdőbe. A fák szorosan körül fogták, nem hagyva helyet a kíváncsiskodóknak, akik esetleg erre járnak és meg akarják nézni a házat. Bár sejtettem, hogy erre nem sok mindenki jár.
Jessie bekopogott az ajtón, majd pár pillanat múlva megjelent egy húsz éves körüli, fekete hajú, csillogó szemű lány.

Annabella

- Azt hittem már sose értek ide. - szólt szemrehányóan.
- Adam feltartott minket. - sietett a válasszal Jessie.
- Ostoba ember. - dünnyögte, majd intett, hogy menjünk be.
Bentről a ház sokkal nagyobbak tűnt, mint kívülről. Bevezetett minket a nappaliba, ami úgy nézett ki, mintha egy divattervező rendezte volna be. Gyönyörű volt. Csak egy baj volt benne. Mégpedig az, hogy Alex is itt volt. Már mint nem az volt a baj, hogy ott volt (jobban éreztem magam a közelében), hanem hogy kilógott a berendezésből, kócos hajával és bőrdzsekijével.
- Ő legalább időben itt volt. - ment oda Anna Alexhez mosolyogva.
- Miért kell itt lennie? - kérdeztem.
Annabella úgy nézett rám, mintha csak most vett volna észre. Egy ideig méregetett, majd vissza fordult Alex-hoz és egy ellenállhatatlan mosollyal ajándékozta meg.
- Biztos ő az kicsim?
Kicsim? A vér az arcomba szökött és legszívesebben felrobbantam volna. Mi van velem? Nem lehetek féltékeny!
Pár percig tartott, amíg lehűtöttem magam.
- Tuti biztos! - mondta Alex, miközben engem méregetett. Annára rá se nézett.
- Oké! Nekem ebből elegem van! - fakadtam ki. Össze gyűjtöttem az összes energiámat. Úgy látszik még se sikerült rendesen lehiggadnom. - Valaki mondja már meg, hogy mi folyik itt. Tegnapig normális életem volt. Volt illetve még mindig van egy normális bátyám. Nem titkolt el előlem senki semmit, nem kellett egy órát utaznom azért, hogy valakitől megtudjak valamit, amit szerintem eleve tudnom kéne.
- Ugyan már szívem. - szólt lágyan Anna. - Eddig se volt normális életed. A szüleid próbálták jobbá tenni, de nem igazán ment nekik. A kis drágáim mindig megtaláltak.
Miközben mondta Alexre nézett.
Elegem van! Fogtam magam és leültem a földre, és keresztbe tettem a kezem.
- Addig nem megyek el innen, amíg meg nem mondja valaki, hogy mi folyik itt.
Miközben mondtam körülnéztem. Hármuk közül, csak kettőjük arcán láttam egy kis meghökkenést. A harmadik meg mosolygott. Na ki mosolygott? Persze hogy Alex! Ismét fel ment bennem a pumpa.
- Nem nevess! - szóltam rá. - Inkább mondj valamit.

Próbálta rendezni az arcát, de nem igazán ment neki.
- Elmondok mindent, ha felülsz a kanapéra. - szolt Anna mosolyogva.
Pár másodpercig vitatkoztam magammal, de végül a kíváncsiságom győzött, és leültem egy puffra. Már csak azért se csináljam azt, amit ő akar. Leült velem szemben egy fotelbe.
- Te egy ignis vagy. - közbe akartam vágni, de egy intéssel megállított. - Latinul azt jelenti, hogy tűz. Vagyis te egy tűz boszorkány vagy. Az utolsó. Jessie egy őrző, azaz ő vigyáz a boszorkányok életére. Alex egy démon, akit én hoztam világra, vagyis én vagyok az anyja.
- Hogy vagy te az anyja, hiszen olyan fiatal vagy! - hitetlenkedtem.
- Háromszáztizenöt éves vagyok Lisa.
- És - mutattam Alexre bizonytalanul. - ő?
- Még csak ötven.
- De akkor miért néz ki húsznak?
- Mert halhatatlan mint én. Vagy mint te. - hatás szünetet tartott, majd rá nézett Alexre. - Tényleg ő az. Az jobban érdekli, hogy te mi vagy, mint hogy ő mi.
Ne jóóó. Nekem ebből elegem van.
- Mi vagyok én? - kérdeztem dühtől remegő hangon.
- Ignis. Meg haltatlan.
- Szóval azt akarod mondani, hogy egy boszorkány vagyok? És ezt a szüleim tudták?
- Persze hogy tudták. Születésedkor küldtem nekik egy levelet, melyben elmagyaráztam mindent, és felajánlottam a segítségem. Következő nap már itt voltak, és követelték, hogy vegyem el az erődet. Én meg tettem, de figyelmeztettem őket, hogy a személyiségedet és azt a tulajdonságodat, hogy úgy vonzod a démonokat, mint fény a méheket, nem tudom elvenni. Azt mondták, hogy nem érdekli őket. Csak egy normális lányt akartak. Elég nehéz volt elvenni az erődet, mert már akkor erős akaratod volt.
Most lett elegem! A gondolat, hogy a szüleim mindent megtettek azért, hogy ne legyek különleges könnyeket csalt a szemembe és olyan harag gyúlt a szívemben, ami belűről kezdett emészteni. Nem az zavart, hogy boszorkány vagyok, hanem hogy a szüleim nem szerettek úgy ahogy voltam! Felugrottam és kiszaladtam a házból.
- Állítsd meg! - hallottam Jessie kiáltását, de csak futottam amilyen gyorsan csak tudtam és egyetlen dolog lebegett a szemem előtt.
A harag, amit azért éreztem, mert elvették azt ami az enyém! Hiába tudtam, hogy Anna vette el az erőm, nem rá voltam mérges hanem a szüleimre!

5. fejezet

- Ti mit csináltok? - kérdezte Adam szemrehányóan.
Alex-szel annyira lefagytunk, hogy meg se bírtunk szólalni, csak tágra nyílt szemekkel néztünk a bátyámra. Miért érzem úgy magam, mint akit rajta kaptak, hogy valami rosszat tett? Ja igen. Azért mert egy kissé félreérthető volt a helyzet.
Alex tért először magához lemászott rólam és segített felállni. Amint megéreztem Alex testének hiányát, furcsa mód hiányérzetem támadt. Gyorsan legyűrtem ezt az érzést, és  a bátyámra néztem.
- Hol voltál?
- Ahhoz semmi közöd. - vágta rá habozás nélkül.
- Hát akkor neked sincs közöd ahhoz, hogy mi mit csinálunk. - makacsoltam meg magam.
Mikor Adam belátta, hogy nem szed ki belőlem semmit, Alex-hez fordult.
- Mit csináltál a húgommal?
- Hé haver - tette fel a kezét a kérdezett. - engem hagyjál ki ebből.
- Gyáva. - suttogtam, úgy, hogy csak ő hallotta.
Adam mérgesen nézett ránk, de álltuk a tekintetét. Épp mondani akart valamit, amikor ismét felhangzott a sikítás a telefonomból. Szó nélkül oda mentem, és mikor meg győződtem róla, hogy nincs semmi baja, a fülemhez emeltem.
- Itt vagyok. - ültem le.
- Had találjam ki. Semmit nem hallottatok abból amit mondtam. - mondta mérgesen Jessie.
- Sajnálom, de Alex nem akarta oda adni a telefont, én meg nem akartam, hogy ő is hallja, és...
- Had találjam ki. - vágott közbe. - Rá ugrottál és meg próbáltad vissza szerezni a telefont, de ő győzött.
- Nem ő győzött, hiszen nálam van a telefonom.
- De csak mert Adam megzavart titeket.
- Igen, de... várj te honnan tudsz ennyi mindent? - kérdeztem meglepetten.
Azt még elfogadtam, hogy tudja, hogy mit csináltam, azért, mert jobban ismer, mint bárki más, de Adam-et honnan tudja?
- Ááá, csak mert itt állok az ajtóban. - abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelent Jessie.
- Halika. - köszönt vigyorogva, majd körül nézett.
Mikor meglátta Alex-et oda ment hozzá, és körbejárta, miközben végig mérte.
- Nem is vagy te olyan rossz. - jegyezte meg.
- Ööö... - kereste a szavakat Alex, miközben egy kissé elpirult. Sose láttam még fiút elpirulni.
- Jessie, ne hozd zavarba, szegényt. - mondtam, bár elég jól szórakoztam rajtuk.
- Igaz. Bocs nem akartam zavarba hozni a pasidat. - kacsintott vidáman.
- Nem a pasim.
- Nem vagyok a pasija.
- Ti jártok?
Szólaltunk meg egyszerre. Kissé meglepődtem ezen a kijelentésen, de azon még jobban, amit Alex mondott. Vagyis az nem meglepett, hanem csak rosszulesett. Nem tudom miért, de nem éreztem magam jobban tőle. Annyira csúnya vagyok, hogy nem járna velem? Mi a baj velem? Igaz egy kicsit akaratos vagyok, ês kitartó, de ez nem bűn. Vagy igen?
- Honnan veszed, hogy járunk? - kérdeztem kiszakadva gondolat menetemből.
- Innen bentről. - mutatott a szívére Jessie.

Néha vannak megérzései, amiket nagyom komolyan vesz, és ezek általában beszoktak válni. Párszor már elgondolkoztam azon, hogy nincs-e valami különleges képessége. Végül mindig arra jutottam, hogy biztos csak a hatodik érzéke ilyen fejlett. Viszont néha ez a magyarázat is meg inog.
- Hát most tévedsz. - mondtam magabiztosan.
Szinte biztosra vettem, hogy soha nem fogok össze jönni Alex-szel, főleg ilyen rövid időn belül. Persze az én megérzéseim nem igazán szoktak bejönni, úgyhogy ki tudja mi lesz.
- Nem tévedek. - mondta határozottan. - Ebben most biztos vagyok. Sőt azt is érzem, hogy ti már rég óta ismeritek egymást.
Miközben ezt mondta, úgy bólogatott mint azok a kutya figurák, amik az autókban szoktak lenni. Értetlenkedve néztem rá, de ő nem nézett vissza rám, hanem Alex-et bámulta. Én is ránéztem. Az arcán félelemmel vegyes tisztelet volt olvasható.
- Te... te... - mutatott Jessie-re.
- Én. - mondta barátnőm.
Pár másodpercig bambán bámultak egymásra.
- Én most inkább megyek. - mondta Alex és elindult az ajtó felé.
Ez meg mi a fészkes fene volt?

4. fejezet

Másnap reggel telefoncsörgésre keltem. Előző este addig ültem kint a kertben, amíg Rachel el nem ment. Beszélni akartam a bátyámmal, de mikor bementem a házba, kiderült, hogy ő is elment Rachel-lel. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Nem értettem, hogy mi történt. Tökéletes testvérek voltunk. Szívattuk egymást, veszekedtünk, de mindent meg tudtunk beszélni. Ez nagyjából annak volt köszönhető, hogy a szüleink szinte sose voltak itthon. Végül fel adtam Adam hívogatását, és lefeküdtem.
Bosszúsan csapkodtam a kezemmel az é. eliszekrényemen, amire a telefont tettem tegnap este. Mikor végre megtaláltam és magamhoz vettem, hunyorogva néztem meg a képernyőt. Láttam, hogy Jessie az.
- Igen? - kérdeztem morcosan, mikor felvettem.
- Jóóóó reggelt álomszuszék.- kiabált bele a telefonba olyan hangerővel, hogy akkor is meghallanám, ha a telefon lenn lenne a konyhába.
- Ne üvölts már! - szóltam rá, miközben megnéztem az órát. Kilenc óra volt.
- Bocsi. - váltott normális hangnemre.
- Miért hívtál?
- Rá jöttem, hogy hogyan  deríthetnénk ki valamit Alex-ről.
- Hogy? - ébredtem fel azonnal, és ebben a pillanatban szólalt meg a csengő.
- Egy pillanat. Csengettek. - mondtam, és meg se várva a reakcióját elvettem a fülemtől a telefont.
Magamra vettem a háló köntösömet, és lassan leballagtam a földszintre. Mikor leléptem a lépcsőről megint csöngettek.
- Megyek már! - kiáltottam.
Mikor odaértem az ajtóhoz, ismét csengettek.
- Mi ilyen nagyon fontos? - nyitottam ki az ajtót.
A hirtelen rámúduló fénytől nem láttam egy pillanatig semmit. Mikor kitisztult a látásom végre ki tudtam venni az ajtóban álló személyt.
- Mit akarsz Alex? - kérdeztem.
- Te mindig ilyen kedves vagy reggel? - kérdezte, majd egy kis idő gondolkozás múlva még hozzá tette. - Meg mindig ilyen kócos?
- Ide figyelj! Ha kritizálni jöttél, akkor köszönöm szépen, de nem vagyok rá kíváncsi, úgyhogy el is mehetsz.
Mikor befejeztem, hirtelen visítani kezdett a telefonom.
- Ja. - mondtam, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Itt vagyok, csak ne visíts jó? - mondtam, miközben egy gonosz pillantást vetettem Alex-re, aki elég furán nézett rám. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit gondol rólam.
- Ki van ott veled? - kérdezte Jessie és bár a hangjából kivettem, hogy tudja a választ, azért válaszoltam.
- Alex.
- Ad oda neki a telefont! - jött hirtelen izgalomba.
- Mi? Nem!
- De!
- Miért?
- Csak beszélni akarok vele.
- Oké. - mondtam és átnyújtottam a telefont Alex-nek, aki a szemöldökét felhúzva nézett rám, ezért még hozzá tettem. - A barátnőm beszélni akar veled.
Óvatosan át vette a telefont.
- Helló. - szólt bele.
Amint megszólalt megint felharsant az ismerős visítás, és Alex majdnem eldobta a telefont.
- Ja igen elfelejtettem mondani, hogy mostanában sokat visít. - mondtam, miközben alig bírtam vissza fogni a nevetést Alex arca láttán.
Abba maradt a visítás, és felhangzott Jessie, már normális hangja.
- Szia Alex! Én Jessie vagyok. Mizu?

- Ööö... semmi különös. Veled?

- Én egész este fenn voltam és arra próbáltam rájönni, hogy hogyan derítsünk ki rólad valamit Lisa-val.

Meg kéne lepődnöm? Minek, amikor számítottam rá, hogy elfogja mondani neki? Nem áll szándékomban titkolni előle, hogy mit tervezek, hiszen úgy is tudja. Velem ellentétben azonban Alex egy kissé meglepődött.

- És jutottál valamire? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.

Na azt már nem! Nem fogja előbb megtudni, hogy mit talált ki Jessie, mint én! Meg próbáltam ki venni a telefont a kezéből, de elfordult. Még párszor megpróbáltam, kevés sikerrel. Mikor aztán meg hallottam, hogy Jessie elkezdte mondani, gondolkozás nélkül ráugrottam Alex-ra, aminek következtében mind ketten a padlón kötöttünk ki. Gyakorlatilag birkoztunk a telefonért, ami az esés közben elrepült a nappaliba. Elkezdtem kúszni a nappali felé, de Alex vissza rántott, meg fordított, és teljes súlyával rámfeküdt. Még egy ideig probálkoztam a szabadulással, de mikor nem sikerült, feladtam, és felnéztem a felém tornyosuló Alex-ra.

- Így te se fogod tudni, hogy mit talált ki!

- Engem nem érdekel. - mosolygott le rám.

- Akkor miért... - nem fejeztettem be, mert reméltem, hogy érti mit akarok tudni.

- Mert imádok versenyezni.

- És ezt nem tudnád úgy csinálni, hogy engem ne hátráltass? - kérdeztem mérgesen.

Pár pillanatig úgy csinált, mintha elgondolkozna a válaszon.

- Nem.

- Miért? - kérdeztem értetlenül.

- Egyszerű. Imádok veled versenyezni. - vigyorgott.

- De csak két napja ismersz. - mondtam.

- Van érzékem ahhoz, hogy felismerjem a jó verseny társakat.

- Akkor versenyezünk! - mondtam hirtelen felindulásból.

Mielött mondhatott volna valamit kinyílt a bejárati ajtó, és pár pillanat múlva megjelent Adam csodálkozó arca.