1. fejezet

Kíváncsian néztem ki az ablakomon, a mellettünk lévő házra, ahol Mr. Robinson lakott. Mindig is kedveltem az öreget. Én voltam az egyetlen olyan ember, aki nem gondolt róla rosszakat. A gyerekek féltek tőle, a felnőttek is, de ők túl „felnőttek” voltak ahhoz, hogy ezt bevallják, ezért csak szimplán utálták. Érthetetlen okok miatt. Mikor kicsi voltam sok időt töltöttem azzal, hogy csak úgy bámultam (minden különösebb ok nélkül), és mikor észrevette rám kiabált, hogy menjek haza, de én csak álltam ott, és bámultam tovább. Volt benne valami fura szomorúság, ami beleivódott a csontjaiba és nem hagyta nyugodni. Egy idő után abba hagyta a kiabálást, és én meg beszélgetni kezdtem vele. vagyis csak beszélgettem volna, ha válaszolt volna, de mivel nem tette, és csak mondtam a magamét. Elmeséltem neki, hogy mit csináltam aznap, mit álmodtam, és mindent, ami eszembe jutott. Egyszer megkérdezte, hogy miért nem hagyom békén, mire én azt válaszoltam, hogy érzem a fájdalmát, mire ő kiabálni kezdett velem, és haza zavart. Aznap tényleg haza mentem, de másnap ismét ott álltam előtte. Nem tudott elzavarni, én meg büszke voltam magamra, főleg akkor, amikor ő is beszélni kezdett nekem. Mesélt a múltjáról, a családjáról és kitalált történeteket is. De azt sose mondta, hogy van egy unokaöccse!

Pár napja jelent meg. Ugyanott ültem, ahol most, és bámultam ki az ablakon, mikor megjelent. Egy táska volt a hátán, és magabiztosan ment a ház felé. Mikor oda ért bekopogott, és amíg várt, körülnézett. Mikor tekintette a házunkra siklott és meglátott, összevonta a szemöldökét. A tekintete az enyémbe fúródott, nekem meg elakadt a lélegzetem. Az egész lényéből sugárzott a harag. Mikor már úgy éreztem nem bírtam tovább elviselni a tekintetét, kinyílt az ajtó, és a srác elkapta a fejét. Mr. Robinson láthatólag meglepetnek tűnt, és hevesen magyarázni kezdett, mire a srác mutogatni kezdett, és feltételeztem, hogy ő is beszél, ugyanis nem láttam, mert háttal volt nekem. Mikor Mr. Robinson bólintott, a srác visszanézett az ablakba, majd bement a házba. A szomszédom is észrevette ezt a mozdulatot, ezért ő is rám nézett és megrázta a fejét. Tudtam mit akar. Aznap nem mehettem át hozzá, és nem is mentem. Úgy döntöttem várok két napot, és ma telt le ez a két nap.

Mikor meggyőződtem róla, hogy Mr. Robinson otthon van, kisiettem a szobámból, le a lépcsőn a konyhába. Mikor beléptem megláttam a bátyámat, amint azt a sütit eszi, amit ma reggel sütöttem. Imádok sütni, és mások állítása szerint van hozzá tehetségem.

-          Hé! – szóltam rá hangosan, mire eldobta a sütit, és gyorsan felém fordult. Az arca tiszta morzsa volt.

-          Szia húgi! Hogy vagy? – kérdezte pókerarccal, úgy mintha nem csinált volna semmi rosszat.

-          Ne edd meg a sütit Adam! Azt Mr. Robinson-nak sütöttem.

-          Milyen sütit?

-          Azt, aminek a maradéka a szádon van.

Adam gyorsan felkapta a legközelebb lévő konyharuhát, és megtörölte a száját.

-          Miért csak Mr. Robinson-nak csinálsz mindig sütit? Egyáltalán hogy tudod elviselni?

-          -Nem olyan rossz, mint ahogy állítják, és azért, mert ő legalább meg szokta köszönni. Te csak megeszed, aztán még neked áll feljebb, hogy elfogyott.

-          - Ez nem igaz! – ellenkezett.

-          - Dehogy nem!

Oda léptem a szekrényhez, kivettem egy tányért, és megraktam sütivel. A maradékot Adam elé toltam, aki mohón vetette rá magát, mire felnevettem.

-          - Hagyj anyáéknak is! – mondtam, bár tudtam, hogy esélytelen, hogy ebből a sütiből valaha is fognak enni a szüleim.

Köszönés nélkül mentem ki a házból. Mikor megálltam az ajtónk előtt, kihúztam magam, és úgy indultam Mr. Robinson háza felé. Mikor odaértem, megnyomtam a csengőt és vártam. Pár hosszúnak tűnő pillanattal később kinyílt az ajtó, és Mr. Robinson állt előttem.

-          - Hoztam sütit! – mondtam köszönés helyett, és a kezébe nyomtam a tányért.

-          - Köszönöm Lisa, de most nem igazán alkalmas. – mondta, de nem foglalkoztam vele, hanem befurakodtam mellette a házba.

A ház nem úgy nézett ki, mint egy egyedül élő idős férfi háza. Kimondottan nőis volt. Egyszer Mr. Robinson elmesélte, hogy mióta a felesége meg halt, nem rendezte át a házat, és szépen rendben is tartotta. Beléptem a nappaliba, és leültem a kanapéra.

-          - Lisa, mint már mondtam, nem alkalmas az időpont. – mondtam, mikor utolért.

-          - Nem baj. – vontam meg a vállam. – El vagyok itt egyedül.

Miközben beszéltem körülnéztem, és próbáltam nem úgy tűnni, mint akik keres valamit. Vagy valakit. Nem mintha ezért jöttem volna át! Meg se fordult a fejembe!

-          - Nincs itt. – mondta Mr. Robinson, mire én próbáltam értetlenül rá nézni.

-          - Ki?

-          - Alex.

Szóval Alex a neve! Ezt meg kell jegyeznem. Sose voltam jóban a nevekkel. Ilyen téren az agyam szelektív volt. Ami nem fontos, és nem akarom minden áron megjegyezni, azt kidobja.

-          - Az ki? – kérdeztem ártatlan tekintettel.

-          - Ugyan már! – ült le velem szemben. – Nem vagyok hülye! Tizenkilenc éves tini lány vagy, akiben rendesen dolgoznak a hormonok. Megjelenik a szomszédban egy veled egyidős fiú, és te rögtön érdeklődsz felőle. Le tudtam vonni a következtetést.

-          - Egy: én nem érdeklődtem felőle, hanem maga kezdett beszélni róla. Kettő: maga nem tini és mégis látványosan érdeklődik Mrs. Henkils után. Úgyhogy ne vonjon le semmi féle következtetést, mert akkor én is meg teszem. – mosolyogtam.

Mr. Robinson láthatólag zavarba jött. Kerek arca kipirosodott, és dadogott valamit, ami arról szólt, hogy nem igaz. Pedig az volt. Jó párszor már rajta kaptam, hogy Mrs. Henkils-et nézegeti, aki egyébként özvegy, mert a férje két éve meghalt rákban.

-          - Most pedig beszéljünk valami másról. – ajánlottam. – Mondjuk Alex-ről. Ki ő magának?

-          - Tudtam! – mondta szúrós tekintettel. – Azt ajánlom Lisa, hogy tartsd távol tőle magad.

-          - Miért? – kérdeztem kíváncsian.

-          - Csak tartsd távol magad, és minden rendben lesz. Ezért kérlek, most menj haza Lisa, és mostanában ne nagyon gyere át.

-          - Ő az unokaöccse?

-          - Igen.

-          - Honnan jött?

-          - Nem mondok többet Lisa! Ne is próbálkozz! – mondta és hallgatásba burkolózott.

Mikor beláttam, hogy nem tudok meg többet Alex-ről, felálltam, és az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt kinyitottam volna, még visszanéztem.

-          - Kiskoromban se tudott távol tartani, és most se fog tudni.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem, de mielőtt becsuktam volna, még hallottam, hogy valami olyasmit motyog, hogy „túl erős akarat”, mire felnevettem, de azonnal abba hagytam a nevetést, amint szembe találtam magam Alex-szal. Most is azzal a haragos tekintettel méregetet, mint két nappal ezelőtt. Nem törődtem vele csak rámosolyogtam.

-          - Szia! Lisa vagyok. – nyújtottam a kezem.

Ránézett a kinyújtott jobbomra, majd vissza az arcomba. Mikor rá jöttem, hogy nem fog velem kezet fogni, leejtettem. Most meg tudtam vizsgálni közelebbről is. Sötétbarna haja volt, szinte már fekete, a szeme olyan zöld, mint a smaragd. Arca hosszúkás volt, és látszott rajta, hogy sok mindenen át ment. Kimondottan jóképű volt. Ő is végig mért, és mikor visszanézett a szemembe, hirtelen haragos lett a tekintet.

-          - Akkor én most megyek. – mondtam csevegő hangon, és próbáltam nem tudomást venni a tekintetéről.

Mikor elmentem mellette megcsapott az eső, és a frissen nyírt fű keverékének az illata, mire egy pillanatra megtántorogtam, de gyorsan észbe kaptam és mentem tovább, és reménykedtem, hogy nem látta mag. Mikor elértem az ajtót, visszanéztem, és láttam, hogy engem bámul. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és bementem a házba. Adam még mindig a konyhában volt, és éppen pusztította a szendvicset, amit csinált. Szó nélkül leültem mellé, és elvettem előle a másik szendvicset.

-          - Hé! – méltatlankodott.

-          Nem foglalkoztam vele, hanem bele haraptam.

-          - Lehet valakire úgy haragudni, hogy nem ismered?

-          - Kire haragszol?

-          - Rám haragszanak. – mondtam, aztán még egyet haraptam a szendvicsbe.

-          - Rád? – kérdezte hitetlenkedést színlelve. – Ki az?

-          - Alex.

-          - Az ki?

-          .- Mr. Robinson unokaöccse.

-          - Van unokaöccse?

-          - Aha. Kész rejtély az öreg. Szerinted mit csináltam?

-          - Fogalmam sincs. Azt se tudom, hogy képes valaki rád haragudni. Főleg akkor, ha elveszed a kajáját. – forgatta a szemét, miközben a hangja csöpögött a gúnytól.

-          - Ne legyél már ilyen irigy! Kaptál sütit, amit látom már meg is ettél. – néztem az üres sütis tálra. – Nem mondtam, hogy hagyjál anyáéknak is?

-          - Ugyan már! – legyintett. – Szerintem ma se jönnek haza.

Anyáék egy sikeres ügyvédeket foglalkoztató céget vezetnek a közelebbi városban, és szinte a munkájuknak élnek. Keveset járnak haza, de amikor itthon vannak, csak veszekednek velünk, megy újabb és újabb szabályokat hoznak, amiket persze mindig megszegünk, hiszen úgy se tudják ellenőrizni. Még a nyár végén szépen összevesztem velük, mert nem akarok ügyvéd lenni. Én cukrász szeretnék lenni. Mikor ezt elmondtam nekik, kiabáltak velem egy sort és kiselőadást tartottak, arról, hogy a cukrászatból nem lehet megélni. Mikor nem engedtem nekik, elvették a gépem, a telefonom, és a tévémet. Épp átadtam nekik mindent, mikor Adam megszólalt.

-          - Használhatod az enyémet!

Én megköszöntem neki, a szüleim pedig vele is kiabálni kezdtek, és így ment ez egy ideig. Másnap reggel, mikor lementem a konyhába ott találtam a cuccaimat az asztalon, egy cetlivel, amin ez állt:

„Visszakapsz mindent, de még beszélünk!
Anya és Apa”

Azóta se beszéltünk.

-          - Jól vagy? – rángatott vissza Adam a jelenbe.

-          - Igen csak elgondolkoztam. Most inkább felmegyek.

Felálltam, és gyorsan felsprinteltem a szobámba.