Itt az új rész! :)
Remélem tetszeni fog. ;)
Lefagytam. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. Aztán mikor eljutott az agyamig hogy Alex éppen lesmárolt, vissza csókoltam. A kezemet a hajába fúrtam és élveztem a bennem keringő jobbnál-jobb érzéseket. A hasam össze szorult, mikor a kezét a derekamra tette, és közelebb húzott magához. Amikor elváltunk, hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, és miközben kapkodva vettem levegőt körülnéztem. Senki nem volt a közelben. Bizonyára Ana kiment a ház elé.
Mikor vissza néztem Alexre, a .érhetetlen boldogságot láttam meg az arcán. Úgy mosolygott, mint egy eszelős, a szeme meg úgy csillogott, mint a felhőtlen éjszakai égbolt. Én is hasonló képen éreztem magam. Boldog voltam, hogy végre ez is megtörtént.
Alex keze még mindig a derekamon volt. Most vettem észre, hogy ő a konyhapultnak támaszkodik, és pedig a két lába között álltam. Hogy hogyan jutottunk el ide, az homályos.
- Azt hiszem mennem kéne. - motyogtam zavaromban.
- És ha én nem engedlek el? - kérdezte kihívóan, miközben adott egy puszit az arcomra.
- Akkor Ana valószínűleg idegrohamot kapna. - az arcomat a mellkasára hajtottam, és hallgattam a szívverését, ami gyorsabb volt a szokásosnál.
- Megkockáztatom. - simogatta a hajam.
- Mennem kell! - mondtam, bár nem mozdultam.
- Nem. - ellenkezett, miközben még szorosabban szorított magához.
- Alex! - szóltam rá.
Pár pillanatig nem szólalt meg, majd elengedett, én meg felemeltem a fejem, és belenéztem abba a hihetetlenül zöld szemébe.
- Szia! - adtam egy puszit a szájára, majd átlépve a lábát, elindultam az ajtó felé.
Éreztem a jelenlétét, és ebből leszűrtem, hogy követett. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a teraszra. Ana a lépcsőn ült, és mikor meghallotta, hogy kilépünk felénk fordult.
- Na végre, hogy elszakadtatok egymástól! - próbált dühös arcot vágni, de láttam, hogy megrándult a szája széle. - Gyere!
Azzal elindult az utca felé. Alex fordultam, és adtam neki egy gyors csókot, majd Ana után futottam. Mire beértem, már a szomszédháznál járt.
- Hova rohansz ennyire?
Mikor vissza néztem Alexre, a .érhetetlen boldogságot láttam meg az arcán. Úgy mosolygott, mint egy eszelős, a szeme meg úgy csillogott, mint a felhőtlen éjszakai égbolt. Én is hasonló képen éreztem magam. Boldog voltam, hogy végre ez is megtörtént.
Alex keze még mindig a derekamon volt. Most vettem észre, hogy ő a konyhapultnak támaszkodik, és pedig a két lába között álltam. Hogy hogyan jutottunk el ide, az homályos.
- Azt hiszem mennem kéne. - motyogtam zavaromban.
- És ha én nem engedlek el? - kérdezte kihívóan, miközben adott egy puszit az arcomra.
- Akkor Ana valószínűleg idegrohamot kapna. - az arcomat a mellkasára hajtottam, és hallgattam a szívverését, ami gyorsabb volt a szokásosnál.
- Megkockáztatom. - simogatta a hajam.
- Mennem kell! - mondtam, bár nem mozdultam.
- Nem. - ellenkezett, miközben még szorosabban szorított magához.
- Alex! - szóltam rá.
Pár pillanatig nem szólalt meg, majd elengedett, én meg felemeltem a fejem, és belenéztem abba a hihetetlenül zöld szemébe.
- Szia! - adtam egy puszit a szájára, majd átlépve a lábát, elindultam az ajtó felé.
Éreztem a jelenlétét, és ebből leszűrtem, hogy követett. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a teraszra. Ana a lépcsőn ült, és mikor meghallotta, hogy kilépünk felénk fordult.
- Na végre, hogy elszakadtatok egymástól! - próbált dühös arcot vágni, de láttam, hogy megrándult a szája széle. - Gyere!
Azzal elindult az utca felé. Alex fordultam, és adtam neki egy gyors csókot, majd Ana után futottam. Mire beértem, már a szomszédháznál járt.
- Hova rohansz ennyire?
- Az oltárhoz. - úgy válaszolt, mintha ebből nekem mindent tudnom kéne.
- Milyen oltárhoz? - értetlenkedtem.
- Ahhoz az oltárhoz, ahol még nagyon régen áldozatokat mutattak be a boszorkányoknak. Akkoriban még tiszteltek minket. - nosztalgiázott. - Nem úgy mint most! Manapság már minden a légből kapott hülyeségekkel van tele.
- Ezt most olyan 'bezzeg az én időmben' c. dolog? - kérdeztem nevetve.
Hirtelen megtorpant és felém fordult.
- Te csak ne szólj le engem. Nem én járok egy démonnal! - mondta, majd tovább ment.
Akkor én most tényleg járok Alex-el? Remélem igen.
- Miért baj, ha egy démonnal járok? - futottam utána.
- Nem baj, csak szokatlan egy boszorkánytól. - mondta már nyugodtabb hangon. - Mesélte Alex, hogy minden boszorkánynak van egy párja?
- Nem. - ráztam a fejem.
- Minden boszorkánynak van egy társa, akivel leéli az egész életét. Ha ő meghal, a társa is, ha a társa hal meg, akkor ő is. Ez így van azóta, hogy a boszorkányokat megteremtették. Szóval már rég óta, és még egyszer se volt arra példa, hogy egy boszorkánynak egy démon a párja.
- Szóval nekem Alex a párom? - kérdeztem értetlenkedve és egy kicsit megrémülve.
Úgy érzem, hogy szeretem őt, de még csak tizenkilenc éves vagyok! Honnan tudnám eldönteni, hogy mit akarok?
- Ezt neked kell tudnod. - mondta Ana sejtelmes hangom, majd szó nélkül folytatta az útját.
Én se szólaltam meg, csak a gondolataimba merülve mentem utána. Akkor ocsúdtam fel, amikor már kiértünk a városból, és az erdő szélén álltunk.
- És most? - kérdeztem kíváncsian.
- Most szükségem van a segítségedre. - mondta felém fordulva.
- Mit kell tennem?
Kinyújtotta a kezét, amiben egy másodperc alatt megjelent egy kis tőr, és egy kis fából készült tál. Megfogta a kést, és megvágta az ujját, majd a vért bele csepegtette a tálba. Felém nyújtotta a kést, én meg remegő kézzel vettem el tőle.
- Ezt biztos kell? - kérdeztem, és hallottam, hogy a hangom megremeg.
Nem válaszolt, csak mérgesen nézett rám. Oda tettem a kést az ujjamhoz, majd kicsit benyomva húzni kezdtem. Belecsöpögtettem a kiserkent véremet a tálba, és csak ezek után kezdtem el érezni a fájdalmat. Az ujjamat a számba vettem, és kíváncsian néztem Anára. Elindult az erdő felé, majd a legelső fánál megállt. Oda mentem hozzá, és láttam, hogy az összekeveredett vérünket a fára keni x-alakban. Mivel nem akartam elhányni magam, inkább nem gondoltam arra, hogy mit csinál, csak üveges tekintettel néztem a fa törzsét, ami egy pillanat alatt lángolni kezdett. Meglepetten ugrottam hátra, de mikor láttam, hogy Ana nem mozdul, vissza álltam mellé.
- Most mit csinálunk? - kérdeztem.
- Felbosszantjuk őket. - mondta Ana a hangjában nevetéssel. Mostanában elég ingadozó a hangulata. - Elpusztítunk egy fát, amiért a föld boszorkány lesz mérges, és tüzet gyújtunk, ami miatt fogy az oxigén a levegőből, és ezzel meg a levegő boszorkányt bosszantsuk fel.
- Hát ezt nem értem. - gondolkoztam hangosan. - Az emberek nap mint nap égetnek fákat! Miért épp ránk lennének mérgesek!
- Azért mert tudják, hogy mi voltunk. Ugyanis ez nem természetes tűz. Ez csak a fát pusztítja el, a környezetét nem. És mind ezt a vérünkkel hoztam létre.
- Tehát rá tetted a névjegyünket? - foglaltam össze.
Abban a pillanatban, amikor bólintott a fa két oldalán megjelent két dühös boszorkány.
 |
| Föld boszorkány |
 |
| Levegő boszorkány |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése